Az Origon az idén (2011-ben) több hullámban felszínre került egy téma, hogy tudomány-e az asztrológia avagy sem. Sommásan elintézhetném a kérdést azzal, hogy ha nem tudomány, hát akkor nem tudomány, a magam részéről cseppet sem zavar, ha nem így nevezzük. Mivel azonban többen megkerestek engem is azzal, hogy válaszoljak a cikkekben felvetett érvekre, egyszerűbbnek tartottam, ha ezt egy ilyen nyílt fórumon teszem meg. Ennek okán egy sanda oldalpillantást vetve olyan tudományágakra, amelyeket „hivatalosan” is így titulálnak, azért csendben megkérdezem, mennyivel egzaktabb a politológia, közgazdaságtan, uram bocsá´a történettudomány, szociológia, pszichológia, mi több: akár a statisztika is és még bőven lehet szemezgetni a készletből különösen az úgynevezett társadalomtudományok körében.
(A cikkekre utaló linkeket egyébként jelen írásom végén helyeztem el.)
Meg lehet még azt is említeni, hogy az asztrológiában is használnak olyan metódust, amelyet az empirikus tudományos módszerek között elfogadottnak ismernek el, méghozzá a statisztikát. A francia Gauguelin intézet az ötvenes évektől kezdve gyűjt szisztematikusan születési adatokat és a hozzájuk tartozó már ismert eseményeket, melyeket feldolgozva olyan analógiás megfeleléseket mutatnak ki, amelyek messze meghaladják a valószínűség számítással kalkulálható mennyiségeket, s nagy részükben megfelelnek az asztrológiai alap-sablonoknak. (Az Origo által megkeresett „szakértő” Csaba György – akinek „asztrológiai tevékenységére” még bőven visszatérek – statisztikai mintája rendszerint egy fő, ami kissé elmarad a tudományosan elvárt mennyiségtől.)
A február 12-i, már következményként szereplő Origo cikk három állítására reflektálok a következőkben, mert ezek képezték főként a hozzám intézett kérdések alapját. Ebben a cikkben is Csaba Györgyöt kérdezik, mint hivatott ismerőjét a csillagászatnak és mérvadó ismerőjét az asztrológiának. Az utóbbi „jogosítványa” onnan ered, hogy 1986-ban megjelentetett egy könyvet: Csillagjóslás legenda és valóság címmel. Ehhez a könyvhöz – tiszteletre méltó szorgalommal – áttekintette a magyar szerzőktől akkor létezett két kiadványt, Györffy László és Baktay Ervin munkáját, néhány külföldi szerzőt, mi több: vette a fáradságot és kiszámolt néhány horoszkópot. Könyvében – a hivatkozott szerzők nyomán – részletesen ismerteti azokat az alapokat, amelyekre az asztrológia épül és megkísérel egy, azaz egy darab horoszkópot elemezni. Bár folyton asztrológiai szabályokat emleget, s azokat kínos pontossággal igyekszik számon kérni, azt a „szabályt” mégsem tartja mérvadónak, amit pedig Baktay megfogalmazott, mi szerint az tarthatja magát asztrológusnak, aki legalább 50 horoszkópot feldolgozott – visszamenőleg, életesemények és kozmikus jelzések összevetésével, komplett elemzéssel, előrejelzéssel együtt. Ehhez képest Csaba egy 1967-es születésű személyről ír, aki még 1986-ban is csak 19 éves lehetett és túl sok markáns esemény nemigen történhetett az életében. Következésképpen ellenőrizni sem lehet, hogy mit mutat a horoszkópja, s mi történt a valóságban. Ezekkel nem is foglalkozik szerzőnk, mert elkezdve a személyiség jellemzését, elég hamar elfárad ebben és a továbbiakat a következőképpen intézi el: „És így kellene tovább haladni, sorra véve valamennyi planétát, figyelemmel kozmikus és lokális helyzetükre, fényszögeikre és pozíciójegyük uralkodójára. Végül következik az így nyert megállapítások egységbe foglalása, szintézise. Ennek során kiemelendő mindaz, amit több oldalról, több összefüggésben látunk bizonyítva, mert még az asztrológusok szerint is csak ezeket szabad tényként elfogadnunk.” Pikáns körülményként meg kell említenem még, hogy csillagász szerzőnk nem alacsonyodott le odáig, hogy holmi asztrológiai bolygóállás-táblázatokat használjon, hanem gyötrelmes munkával gömbháromszögtani ismeretei segélyével, csillagászati koordinátákkal számolta ki (és publikálta) az összes bolygóállást, s onnan tette át az asztrológiában használt nyelvezet szerint a jegyek megfelelő fokszámára. Ennek során viszont 180 fokkal elszámolta a Mars helyzetét és a Nyilas helyett precízen az Ikrekben határozta meg, ami nem jelentéktelen különbség. (Különös tekintettel arra, hogy igazság szerint a Mars rajta áll a szülött Nyilas Ascendensén.)
Csaba György és az asztrológia kapcsolata tehát innen ered, s azt valóban el kell ismerni, hogy sokat foglalkozott a dologgal. Hogy milyen szándékkal, indulattal és végső konklúzióval az már más kérdés.
E hosszú felvezetés után lássuk, mi az a három súlyos érv, amelyet felvezet a 2011.február 12-i Origo interjúban.
1. Nem ott vannak már régen a jegyek, ahol valamikor voltak, mert a Tavaszpont precessziós mozgása miatt másfél jegynyit elcsúszott kezdetük a csillagképekhez viszonyítva. A precesszió magyarázatába itt nem bocsátkozom, akit érdekel a téma, annak Baktay Ervin: A csillagfejtés könyve c. örökbecsű munkáját ajánlom. Nem véletlen viszont, hogy az asztrológiában nem csillagképekről beszélünk, hanem jegyekről. Erre nézve lásd jelen blog Fogalomtárában a Jegyek címszót. Saját felfogásom szerint az emberek és általában a földi történések szempontjából sokkal meghatározóbb a Nap és a Föld, valamint a Föld és a Naprendszerhez tartozó bolygók viszonya, azok helyzete, kapcsolódásai stb, semmint a tágabb univerzumhoz viszonyított pozíciók. Ezért ilyen léptékben továbbra is nyugodtan dolgozhatunk azzal a tipológiával, amelynek érvényességét a szkeptikusok több ezer éve kétségbe vonják.
A nagyobb folyamatokra – az egész emberiség történetére – viszont annál érvényesebb a precessziós mozgás következtében létrejövő Nagy Napciklus (lásd Baktayban) világhónapjainak változása. Ami pedig a világhónapokat illeti, komoly eltérések vannak abban, hogy ki mikorra teszi a soron következő világhónap, esetünkben a Vízöntő-kor kezdetét. Sokan még mindig úgy gondolják, hogy ez majd csak a jövőben következik, mások viszont úgy gondolják hogy már benne járunk. Meggyőződésem – ismét Baktayra is hivatkozva – hogy már több száz éve megkezdődött a Vízöntő 2160 éves világhónapja, s még csak nem is a francia forradalom idejére teszem a kezdetét, hanem még régebbre, az angol polgárosodás kezdetére, kb. az 1660-as évekre. Ennek a tételnek a levezetésére és alátámasztására itt nyilván nem térhetek ki, de ha mutatkozik iránta kellő érdeklődés, szívesen indítok egy sorozatot a Nagy Napciklusról amint befejeztem a Holdcsomó-generációkét.
2. Hosszú-hosszú ideig (annál hosszabb ideig, mint amikre Csaba György hivatkozik, s amelyek kellő következetlenséggel egymással sincsenek fedésben….) hét égitesttel számoltak a régi csillagnézők, akár asztronómusoknak, akár asztrológusoknak nevezzük is őket. A Nap, Hold, Merkur, Vénusz, Mars, Jupiter és a Szaturnusz - mai összefoglaló néven: ősbolygók - szabad szemmel látható objektumokként szerepeltek vizsgálódásaik tárgyaként. 1781-ben – a távcsövek technikai fejlődésének segélyével – fedezték fel az Uránuszt, majd 1846-ban a Neptunt és 1930-ban a Plútót, az úgynevezett újkori, transzszaturnális, generációs vagy transzcendens bolygókat. Ezek a planéták természetesen addig is ott keringtek a maguk pályáján, attól függetlenül, hogy bárki is tudott volna róluk. Csakhogy asztrológiai szempontból nemigen hiányzott a horoszkópelemzésekhez mindaz, amit most az ő jelentéstartalmaikként tartunk számon. Két fő okot tudok megjelölni. Az egyik: igazán nem volt jellemző, hogy tömegeknek készítettek volna személyi horoszkópot, hiszen nem is jegyezték még a születés napját sem sokszor, nemhogy az óra percet. Egy igen szűk kiváltságos réteg tagjainál fordítottak figyelmet ezekre a részletekre, s esetleg arra, hogy mit mutat a horoszkópjuk. Az ismert horoszkópelemek tehát bőségesen elegendőnek bizonyultak a szokásos jelenségek leképezésére. Annál inkább, mert – akárhogy is nézzük – az életviszonyok, szokások, sőt a jellemek elvi alakulása is szigorúan meghatározott rend szerint történt. A nagy (paraszti) tömegek számára egyértelműen előírt, rendkívül kötött életmód volt a kötelező: hétfőtől szombatig túrta a földet, vasárnap kimosdott, elment a templomba és utána múlathatta az időt némi szórakozással. A kötelező egyházi- később állami- és magán-ünnepeket megülte ugyancsak meghatározott rend szerint és semmilyen egyéni kezdeményezést nem nagyon engedhetett meg magának. (Kivételek mindig minden alól voltak és vannak.) A vezető rétegnél ugyancsak megvoltak azok a sok száz éven át mereven őrzött szabályok, amelyek alól nemigen lehetett kibújni, jóllehet nyilván valamivel több mozgásterük volt, mint a nagy masszának.
Az ipari- gazdasági- társadalmi fejlődés eredményezte, hogy differenciálódni majd kifejezetten individualizálódni kezdett a társadalom. Ugyanaz a fejlődés hozta magával azt, hogy sikerült felfedezni egy új bolygót – többek között a modern technika és az individuális törekvések jelölőjét – az Uránuszt, majd a Neptunt, s végül a Plútót. Mind a három bolygóhoz köthetők kifejezetten olyan motívumok, amelyeket a klasszikus bolygók nem tartalmaznak és amelyeket a vázolt, s egyébként közismert fejlődési folyamatok eredményével nagyon jól össze lehetett illeszteni. A szinkronicitásnak megfelelően akkor bukkantak fel az emberi ismeretek tárában ezek az „új” bolygók, amikor az aktuális volt: úgy a technikai fejlettség szintjét tekintve, mint azt, hogy egyre inkább szükség volt az árnyaltabb értelmezésre. A társadalmi mozgások azt is magukkal hozták, hogy egyre több esetben volt szükség például horoszkóp készítésére is. Mellékesen: ezen a téren is bekövetkeztek nagyobb változások. Olyan táblázatokat készítettek, amelyek feleslegessé tették a bonyolultabb matematikai ismereteket, majd a számítógép elterjedésével – napjainkra – végképp bárki pillanatok alatt hozzáférhet egy kiszámított horoszkóphoz. (Ennek a fonák részét sem tárgyaljuk meg most.)
3. Csaba Györgynek van még egy – kissé kontraproduktív – „érve” arra nézve, hogy az asztrológia nem tudomány (ismétlem most is: ha nem, hát nem). Mégpedig az, hogy a Plútó bolygó státuszát komolyan vette az asztrológia. Hogy a csillagászok 1930-tól egészen 2006-ig, 76 esztendőn át – bár némi bizonytalansággal, de ez csillagászéknál megengedhető –
nemkülönben bolygónak tekintették az nem számít. Egy 2006-os prágai kongresszuson ünnepélyesen megfosztották bolygó státuszától és kreáltak neki jobb híján egy új kategóriát, mi szerint onnantól ´törpebolygó´. Hogy az asztrológiának miért kellett volna hanyatt-homlok követni eme tudományos álláspontot, ha egyszer nem is tudomány, azt én nem tudom ám. (Bocsánat.) Annakidején megvizsgáltam az adott konstellációt és azt állapítottam meg, hogy a Plútót vajmi kevéssé érdekelte ez a trónfosztás, csak megmaradt annak, ami volt: Plútónak.
A Plútóval amúgy eléggé ambivalens viszonyban van a mai napig az asztrológia is. Egyes, tradicionális vagy konzervatív szemléletű iskolák egyáltalán nem is számolnak vele, míg a modern asztrológiai iskolák figyelembe veszik. A magam részéről a szemeimnek hiszek és ha visszamenőleg is, meg aktuálisan is egybeesik bizonyos eseményekkel és jelenségekkel a Plútó aktuális pozíciója (különösen, ha ugyanakkor más bolygó nem is szerepel hangsúlyosan), akkor nem gondolnám, hogy túl sokat kellene azon polemizálni, hogy minek nevezzük. Külön könyvet lehetne arról írni, hogy a transzcendens bolygók, s azon belül és különösen a Plútó mozgása milyen szinkronban van a nagyobb művészeti- társadalmi- politikai áramlatokkal és megmozdulásokkal. S ezek a jelenségek nem írhatók a véletlen számlájára!
Több Csaba György-féle állítást lehetne még cáfolni a Plútó ügyében is, de felesleges szószaporításnak tartom. Inkább azzal foglalkozom még záró gondolatként, hogy egyáltalán nem ismeretes: mitől lehet igen pontos megállapításokat tenni a bolygómozgások követésének segítségével. Egyelőre nincs rá magyarázat, de csendben, szerényen felhívom arra a közismert bár kínos tényre a figyelmet, hogy a Francia Tudományos Akadémia 1796-ban dokumentáltan kijelentette, hogy márpedig „kövek az égből nem hullanak”. Ezek voltak a meteoritok. Ki meri azt állítani, hogy a hivatalos tudomány mindent ismer és képes magyarázni. Példák tömege mutatja, hogy amit óriási vehemenciával lehetetlennek kiáltottak ki, az mára napi rutinná vált (lásd: fémből készült repülő tárgyak közlekedése). Ki meri azt mondani, hogy soha nem derül ki, hogy mégis milyen, materiálisan is mérhető körülmények egybeesése okozza az itt egyszer már említett szinkronicitást. Innen csak egy lépés lesz az asztrológia magyarázata is.
Nem vitás, hogy az asztrológia analógia-tan. Az sem vitás, hogy nem egzakt tudomány. Harmadszor is hangsúlyozom: azokkal sem vitatkozom, akik azt mondják, hogy nem is tudomány. Még az is kétségtelen, hogy a konstellációk, bolygómozgások és egyéb kozmikus jelenségek értelmezésében előfordulnak tévedések, hiszen emberek értelmezik. Ahogyan bármely szakember (mérnök, orvos, tanár, közgazdász, hivatalnok, politikus) véthet hibát – olyant is, amivel mások sorsát befolyásolja – úgy miért is nem megengedett az asztrológusnak ez az emberi vonás? S emiatt sem kell megkérdőjelezni az egész ismeret-rendszert. Mert lehet, hogy néha félreértelmezzük a kozmikus jelenségeket, de maguk a csillagok sohasem hazudnak.