Az utóbbi néhány évben, közel egy évtizedben gyökeres átalakulás történt bennem azzal kapcsolatban, hogy mit gondolok a szeretetről. Kamaszként, sőt fiatal felnőttként abból a naiv hitből indultam ki, mint legtöbben: a szeretet egy elsöprő érzés, ami vagy megszületik bennem valaki iránt, vagy nem, befolyásolni nem igazán tudom, tenni érte vajmi keveset tehetek. S hogy engem ki és miért szeret, jobbára szintén szerencse kérdésének tekintettem. Természetesen mindezek tudattalan meggyőződésként voltak jelen bennem, ritkán gondolkodtam a szeretet mibenlétéről, mégis meghatározta viselkedésemet és alapvető életérzésemet ez a hozzáállás. Bár esetlegesnek éltem meg a szeretet kialakulását vagy elvesztését, mégis szakadatlan küzdelmet folytattam a megszerzéséért. Ennek az irracionális viselkedésnek az lehetett a hátterében, hogy miközben csillapíthatatlan szeretethiányban szenvedtem, mégsem hittem, hogy befolyással lehetek a szeretet megélésére magamban és környezetemben. Ezért próbáltam megfelelni, produkciókkal bebiztosítani mások szeretetét, elfogadását, amit valójában eleve reménytelennek tartottam. És az ördögi kör ezzel bezárult.
Szerencsére túlságosan szenvedtem ettől a helyzettől, mivel számomra fontos kapcsolatokat veszítettem el rendkívül fájdalmasan, valamint folyamatos szorongások gyötörtek, hogy mindez végül arra késztetett, hogy elkezdjek tudatosan foglalkozni a kérdéssel. Könnyen lehet, hogy a pszichológusi pálya felé is ez a motiváció sodort. A döntő fordulatot hozó olvasmányélményem már évekkel az egyetem elvégzése után került a kezembe – valószínűleg akkorra értem meg a könyvben megfogalmazott gondolatok befogadására. A könyv pedig nem volt más, mint M. Scott Peck: A járatlan út című korszakalkotó műve. Ő így fogalmaz szárazon és tudományosan, mégis rendkívüli pontossággal: "A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében. ... Lehetetlen önmagunk lelki fejlődését más fejlődése érdekében feladni. Nem adhatunk másnak erőt, ha nem vigyázunk a saját erőnkre. ... a mások és önmagunk iránt érzett szeretet nem csupán karöltve járnak, de végső soron nem is lehet őket megkülönböztetni." Valamint: "Aki szeret, egyedül van. ... a valódi szeretetnek mindig egyik fő jellemzője, hogy az érintett felek között megmarad a distinkció. Aki egy másik embert valóban szeret, mindig különös egyéniségnek fogja látni. Mi több, nemcsak felismeri, hanem bátorítja is külön, önálló egyéniségének megtartását."
Hol van itt az elsöprő szenvedély, az összeolvadásra való ellenállhatatlan vágy, vagy legalábbis a mély lelki rokonság, az eleve elrendelt összetartozás magától értetődő élménye? Ehelyett hajlandóság, döntés, munka, tudatosság? A szeretet célja valóban a lelki fejlődés lenne?
Másik meghatározó „bibliám” a szeretet megértése felé vezető úton Byron Katie: Szükségem van a szeretetedre – vagy mégsem? című könyve volt. Ő - sokakhoz hasonlóan, természetesen - önmagunk szeretetét hangsúlyozza, mint a másoktól kapott szeretet befogadásának előfeltételét. Amíg magamat nem szeretem, más sem tud olyasmit nyújtani nekem, ami ezt a tátongó űrt betöltené. Ráadásul én magam sem tudok tisztán, önzetlenül, elvárások nélkül szeretni, hiszen minden megmozdulásom mögött burkoltan a szeretet elnyerésére, kicsikarására irányuló motiváció húzódik meg. Ebben a kétségbeesett erőlködésben pedig mind önmagamat, mind a valóságot elveszítem. Az írónő így fogalmaz: „Mindig megpróbálod kitalálni, milyennek szeretnének látni, és igyekszel olyanná válni, mint egy kaméleon? Így pedig sosem lehet tiéd a szeretetük. Olyasvalakit szeretnek, aki nem is létezik – azt, akinek tetteted magad. Nagyon nehéz mások szeretetét kergetni. Sőt halálos. Közben ugyanis elveszíted mindazt, ami valóságos. Az ember így zárja magát börtönbe, míg azt a szeretetet hajszolja, ami már az övé.”
A harmadik könyv, amelyet szeretnék megemlíteni a szeretet valódi természetének megismerésével kapcsolatban, voltaképpen két könyv: Eva-Maria Zurhorst „Szeresd önmagad”-sorozata. Az első könyv a „Szeresd önmagad, és mindegy kivel élsz” meglehetősen provokatív címet viseli, a második könyvet (amelyet jelenleg olvasok) pedig férjével együtt írták, címe pedig „Szeresd önmagad, és készülj örömmel a következő válságra”. Bár elsősorban a párkapcsolatról, házasságról íródott a könyv, véleményem szerint az élet és a szeretet művészetéről szól. A párkapcsolat és a házasság azért kiemelt terepe a szeretet tanulásának, mert itt kaphatjuk meg a hiányzó beavatást, amely kiveszett modern társadalmi rituáléinkból, pedig a felnőtté váláshoz elengedhetetlen volna. Természetesen csak akkor részesülhetünk benne, ha vállaljuk azt a kockázatot és felelősséget, amely életünk tudatos irányításához szükséges. Zurhorst ezt írja második könyvében: „Szükségünk van a beavatásra. Szükségünk van arra a lehetőségre, hogy elfogadhassuk lényünk sötét oldalát, és keresztülvezessenek rajta bennünket, hogy végül valóban felnőttekhez méltó párkapcsolatunk lehessen. Ekkor egészen új módon fedezhetjük fel a házasságot: felismerhetjük, hogy valóban a beavatás helyszíne. Pontosan ez a célja és értelme. A párkapcsolatunk olyan védett tér, amelyben kölcsönösen elkísérhetjük egymást az újjászületés nehéz útján. Mindketten látjuk a másikban a gyermeket és felismerjük mindkettőnk közös célját is: hogy végre a szó szoros értelmében felnőtté válhassunk, mégpedig azáltal, hogy fejlődési lehetőségként ismerjük fel a fájdalmat és nem akarunk örökké elszaladni előle.”
Mi hát a szeretet? A kiteljesedés útja. A cél és az eszköz egyszerre. Az út legragyogóbb önmagunkhoz, melynek során mások életét is beragyogjuk, ahogy ők a miénket. Nem számít, honnan indulunk, ugyanoda jutunk: ha szeretünk, minden kapcsolatunkban szeretettel vagyunk jelen: a párkapcsolatunkban, a gyerekeinkhez, a szüleinkhez fűződő kapcsolatainkban, baráti és munkatársi viszonyainkban, sőt idegenekkel való találkozásaink során is. Hiszen a kiindulópont csak saját magunk lehetünk. Ha önmagunkat szeretjük, magabiztosan választunk a helyzetek, kapcsolatok, lehetőségek áradatából, szeretettel, ítélkezés nélkül mondunk nemet és igent egyaránt.