Ahogy témán gondolkodtam, valahogy nem tudtam azonosulni ezzel a szóval: önzetlenség. Olyasmik jutottak róla eszembe, hogy lemondok valamiről, ami pedig nagyon fontos lenne nekem, azért, hogy az valósulhasson meg, ami másnak fontos. Ez valahogy mártíromság-szagú, nem szívből jövő dolog. Ha ez lenne az önzetlenség, akkor nem szeretnék vele azonosulni, és írni sem akarok róla! Közben azonban beugrott egy másik szó, amely valami hasonlót fejez ki, mégis lényegileg más. Nagyon megörültem neki, aztán nyomban el is felejtettem. Szerencsére kedvenc „Zurhorst-bibliámat” forgatva (Eva-Maria Zurhorst: Szeresd önmagad, és készülj örömmel a következő válságra c. könyvéről van szó) szembejött a téma, és vele a szó: odaadás.
Az odaadás fogalma feloldja ugyanis a saját célok megvalósítása és mások céljainak előmozdítása között feszülő ellentmondást. Odaadó akkor tudok lenni, ha teljes mértékben sajátomként fogadom el a másik ember célját, amiért dolgozom. Ha egy anya azzal a keserű szájízzel van otthon a gyermekével, hogy mennyi fontos dologról marad le amiatt, hogy róla kell gondoskodnia, de kötelességérzetből – vagy mert nem tudja máshogy megoldani - megteszi, az nem odaadás. Önzetlenségnek megfelel, amivel büszkélkedni is lehet, hogy lám, mi mindent feláldozok a gyerekemért! Otthon vagyok vele ahelyett, hogy a karrieremet építeném, pénzt keresnék, szórakoznék, utaznék... Természetesen nem azt mondom, hogy nem bukkanhatnak fel ezek a gondolatok még a legjobb anyákban is! A döntő különbség az, amikor a legnehezebb pillanatban fel tudja idézni valaki, hogy miért vállalta ezt az egészet, és azt mondja, hogy igen, megéri, még mindig ezt akarom.
Egy párkapcsolat mélypontján ha azt tudom mondani, hogy semmit sem bánok, ami eddig történt, akkor is, ha innentől nincs tovább, akkor is, ha úgy érzem, bántott a másik, ha nem ezt vártam tőle – az odaadás. Ha hajlandó vagyok adni, amikor nem remélhetek viszonzást, csak mert úgy érzem, ez árad a szívemből, az odaadás. Ha közben azt számítgatom, hogy a másik vajon mennyire értékeli majd a gesztusomat, és talán nem fog elhagyni, ha látja, mennyi mindent teszek érte, mennyi mindenről lemondok a kedvéért – ez lehet önzetlenség, de nem odaadás. Elképzelhető, hogy nem tudatosul mindez bennem, de ha megkapargatom, ott van a lelkem a mélyén, hogy várok valamit cserébe.
Amikor azt érzem, hogy ezt a cikket akkor is érdemes megírnom, ezt az előadást vagy csoportot akkor is érdemes megtartanom, ha nem fizetnek érte, akkor nem arra gondolok, hogy növeltem vele az ismertségemet, és milyen jó marketingfogás volt – hanem azt érzem, hogy adok valamit azoknak, akik részesülnek a gondolataimból valamilyen formában. Az, hogy áldozatot hoztam, fel sem merül bennem. Hiszen oda-adtam magamat nekik!
Azt hiszem, azzal van bajom, hogy az önzetlenség szembe van állítva az önzéssel. Legszívesebben önző módon így tennék, de én felülemelkedem ezen az alantas késztetésen! Több, jobb, értékesebb vagyok én annál! Az odaadás esetében fel sem merül ez a motívum. Ezt kell tennem, és kész. Tudom, hogy tehetnék mást is, de én ezt választottam. Nem azért, hogy bármilyen külső vagy belső elismerésben részesüljek, hanem mert ezt akarom tenni. Maga a cselekedet jutalmazó, örömteli a számomra.
Ma furcsa élményben volt részem. Megálltam egy forgalmas kereszteződésben az autómmal, meglehetősen mocskos szélvédővel, és már pattant is oda valaki, aki csak arra várt, hogy kéretlenül lemossa a soron következő szélvédőt. Integettem, hogy nem kérem, ő legyintett, hogy nem baj, és feltűnő gondossággal, alapossággal mosta le a ráragadt portól, ráhullott virágszirmoktól félig átláthatatlan ablakot. Közönyösen meredtem magam elé, és vártam a kínos pillanatot, amikor megpróbál valamilyen ellentételezést kicsikarni belőlem a nem kért szolgáltatásért. Már épp kezdtem hajlani arra, hogy na jó, adok valamennyi pénzt, végül is jól jött ez a mosás, amikor az ember hátat fordított, és vödrével, nyeles szivacsával visszatért bázisára, a járda szélére. Döbbenten bámultam utána, aztán amikor megálltam tankolni, a csomagtartóba is belenéztem, hátha egy cinkostársa közben kivett valamit belőle, amíg ő elterelte a figyelmemet. Minden megvolt hiánytalanul, az utazótáskám és a laptopom is. Lehet, hogy ez az ember azért mosta le a szélvédőmet, mert feladatának tekinti, hogy lemossa a koszos szélvédőket? Akár adnak érte valamit, akár nem?