„Március végtől szerelemem lesz az élet
Március végétől ami meghalt, újra éled
De addig még egy-két hegyet meg kell majd másznom
Március végétől még messze lesz a halálom!”
Így énekel a Zanzibár, és némi lángra lobbanást is ígér... Amikor e sorokat írom, még benne járunk a télben, jó kis fagyok tombolnak odakinn, viszont ragyogóan süt a Nap. Ráadásul két tavaszi kibontakozást ígérő kártyát húztam ki mára: a III. Nagy Arkánumot, a Császárnőt, illetve a Botok 3 Erényt. Mindkét lapon felfedezhetjük a nyíló virág szimbólumát, amely félreérthetetlenül közli velünk: nemsokára itt a Tavasz!
A legjobb az egészben az örök változás: ha nem lenne tél, hogyan tudnánk szívből örülni a tavasznak? Ez a változás ráadásul ciklikusan ismétlődik: tudjuk, mire számítsunk, mire készüljünk, mert már átéltük egy párszor. Minden évszak tartogat ajándékokat számunkra, és mindegyiknek vannak kevésbé örömteli vonásai, még a várva várt tavasznak is. Az időjárás kiszámíthatatlansága, például. Amikor már boldogan átadnánk magunkat a napfény növekvő erejének, akkor hirtelen visszatér a tél didergető hidege, és a metsző északi fuvallat elsöpri reményeinket. De csak rövid időre! Tudjuk, hogy a folyamat megállíthatatlan, ezért nyugodtan rábízhatjuk magunkat. Nem kell sürgetnünk, nem kell bosszankodnunk, a meleg és a fény végül eltölti életünket.
Miért hisszük úgy saját életünk teleit szenvedve, hogy örökké tart a nélkülözés? Miért nem bízunk a tavasz eljövetelben, amikor lelkünkben csend és hideg honol? Miért nem érezzük a csontjainkban, hogy egyszer, talán nemsokára eljön az olvadás ideje? Hiszen nem tudjuk visszatartani a Tavaszt, csak akkor, ha erőnek erejével elzárjuk magunkat a napfény éltető erejétől! Ha behúzzuk a függönyt, akkor persze joggal szidjuk az örök sötétséget.
Sokan megteszik ezt, mert félnek a fénytől és a melegtől. Pontosabban a fény és meleg elvesztésétől félnek. Úgy hiszik, nem bírnák elviselni a fájdalmat, amikor elveszítik a kapcsolatot ezzel a csodálatos erővel. Hiszen átélték már: valaki, aki a melengető napfényt adta, egyszer megvonta azt tőlük. És ők azóta magukban őrzik a veszteség fájdalmát. Azóta arra várnak, hogy az a valaki, akinek ott, akkor egyszer a múltban szeretetet kellett volna adnia, mégis megvonta tőlük, visszajöjjön, és azt mondja: sajnálom! Ott maradtak a múltban, abban a fájdalmas pillanatban, örökre. Hány és hány tavasz múlt el felettük anélkül, hogy észrevették volna! Hány másik ember napfényét rekesztették ki az életükből! Amíg arra az egyre vártak, ott, a múltban. Talán még ő is elmondta azóta a maga módján, hogy sajnálja, nem így akarta, de ők nem hallották meg. Már késő, mondják. Akkor kellett volna okosabbnak lenni! Ezt hajtogatják gőgösen. Miközben elsorvadnak, hiszen kiszálltak az élet természetes, tápláló körforgásából.
Emberek a Lélek Telében, hozzátok szólok! Hagyjátok magatokat megérinteni a napfény erejétől! Ébred a természet, ébredjetek vele! Nem kell erőlködni, csak hagyni... Abba-hagyni az ellenállást, és beengedni az Életet. Egy mosolyt, a rügyező fákat, az illatokat. Igazatok van abban, hogy el fog múlni egyszer. De abban tévedtek, hogy vissza sem térhet. MOST van itt az idő a visszatérésre! Hiszen Tavasz van! Érzed?