Egy témára két szólamban
“A szeretet hajlandóság az én kiterjesztésére saját és mások lelki fejlődésének elősegítése érdekében…. A szeretet nem érzelem, hanem cselekvés.”
(M.Scott Peck)
A cikk az időközben megszűnt Ezo-tér szeretetről szóló tematikus számában jelent meg. Ugyanitt és ugyanerről a témáról Gál Judit is írt: Figyelem címmel.
Véleményem szerint végső soron minden döntés erről szól: merem-e azt az utat választani, ahová a szeretet vezet? Önmagam szeretete, az élet szeretete, a másik ember szeretete – ez mind egy és ugyanaz. Ismét idézek kedvenc könyvemből, Byron Katie-től, a „Szükségem van a szeretetedre – vagy mégsem?” címűből: „A belső hang az, akivel összekötöttem az életemet. Minden külső házasság ennek metaforájára köttetik. Örök szeretőm a belső hely, ahonnan az őszinte igenek és nemek származnak. Ő az én igazi társam. Mindig velem van. És ha igent mondok neked, amikor valójában nemet gondolok, vele szemben követek el házasságtörést.”
Miért olyan nehéz ez? Azért, mert azt hisszük, meg kell felelnünk mások elvárásainak. Képtelenség, ugye tudod? Egyáltalán, kik azok a mások?
A szüleink? Felnőtt fejjel van értelme annak, ha még mindig nekik akarunk imponálni?
A társad? Azt hiszed, nem érzi meg, ha valamit csak azért teszel, hogy a kedvében járj, de valójában nem tiszta szívből teszed? Mit gondolsz, mit szólna hozzá, ha biztosan tudná, hogy legutóbb nem azért szerelmeskedtél vele, mert igazán vágytál rá, hanem mert azt láttad rajta, hogy ő ezt szeretné? Örülne vajon neki? És benned talán nem születik titkos bosszúvágy, amikor hullafáradtan elkészíted neki a vacsorát, csak mert ez az állandósult szerepleosztás köztetek, ahelyett, hogy megkérnéd, csinálja meg most ő?
A főnököd? Na, őt aztán biztos nem érdekli, szívből csinálod-e, a feladatot, amit kiadott neked, csak az, hogy meglegyen, amikorra kell. Ha belegondolsz, mikor teljesítesz a legjobban – nem éppen akkor, amikor olyan feladaton dolgozol, amit te választottál, te alakíthatod ki a célod elérésének módját, ütemezését, látod a munkád értelmét? Mit gondolsz, a főnököd minek örül jobban: egy összecsapott, felületes, hibásan elvégzett, utolsó pillanatban vagy éppen késve teljesített feladatnak, vagy egy gondosan, jó minőségben, alaposan kivitelezett, időben elkészített munkának? Nem lehetséges, hogy érdemes törekedni rá, hogy minél többször végezd ilyen körülmények között a munkád?
Nincs nagy titok, csak egy törvény, de az kőkemény: addig kutass a szívedben, egészen őszintén, amíg rá nem jössz, mit akarsz valójában. Teheted ezt többféleképpen: beszélgetsz valakivel az érzéseidről, szándékaidról, vágyaidról, félelmeidről – valakivel, aki elfogulatlanul, támogatóan képes meghallgatni. Lehet ő egy jóbarátod, a kedvesed, vagy egy terapeuta – olyasvalaki, akiben megbízol. Lehet, hogy nem is kell tanácsot adnia, elég, ha meghallgat, és pusztán azáltal, hogy megfogalmaztad szándékaidat, már tisztábban látod, merre akarsz menni.
Lehet, hogy neked az segít, ha leírod, amit érzel. Vagy megfested. Vagy eltáncolod. Vagy elmész futni, és közben végiggondolod.
Szabad próbálkozni: mondjuk nem tudod pontosan, hogy miért szeretnél-e részt venni egy családi programban – azért, mert jól érzed magad tőle, vagy azért, nehogy megsértsd családtagjaidat, akik elvárják tőled, hogy ott legyél. Nehogy azt hidd, hogy olyan ritka ez a fajta dilemma! Annyira megszoktuk már, hogy mások kedvéért tegyünk meg dolgokat, hogy ha igazán belegondolunk, gyakran nem is tudjuk elválasztani a saját akaratunkat mások elvárásaitól. Szóval ha nem tudod eldönteni, próbáld ki, és közben figyeld az érzéseidet: ha elmentél, mit érzel? Mi az, amit élvezel a helyzetben, és mi az, amit utálsz? Hogyan lenne számodra ideális egy ilyen helyzet? Ha ezt tudod, sokkal könnyebben fogsz beszélni róla a többiekkel, hogy mit változtassatok legközelebb. Az is kiderülhet, hogy a dilemma nem is olyan fekete-fehér, mint első pillanatban látszott, és nem csak az „elmenni” vagy „távol maradni” a két választási lehetőség.
Nem kell magunkat motiválni: ha azt választjuk, ami szívünkből fakad, a motiváció magától, gyakran elsöprő erővel visz magával. Inkább úgy fogalmaznék: nem a célokhoz kell motivációt teremteni, hanem megkeresni magunkban a motivációt, és ahhoz illeszteni a célokat. Vegyük észre, mi az, amit nem akarunk megcsinálni, amit elfelejtünk, halogatunk, és gondolkodjunk el rajta, mi nem stimmel vele. Nem kell azonnal kidobni az ablakon: lehet, hogy csak a helyzet, az időzítés a probléma, nem magával a céllal van baj. Ha viszont csavartuk így, tekertük úgy, erőltettük régóta és csak nem megy – nos, akkor jogos a kérdés: akarom én ezt igazából?
Mit tegyünk, amikor megjelenik a félelem? Tudom, mit akarok, de elérhetem-e? Jár-e nekem, képes vagyok-e rá? Meg fog jelenni, efelől ne legyen kétségünk. Mégpedig azért, mert dolgunk van vele: próbára tesz, hogy tényleg kitartunk-e amellett, amit választottunk. Nehéz először kimondani valakinek, hogy én ezt nem akarom, aki megszokta tőlünk, hogy mindig alkalmazkodunk. Mégis hálásak lehetünk neki, mert segít elkülöníteni a lényegest a lényegtelentől. Amikor félünk, a legjobb, amit tehetünk, ha elfogadjuk a félelem jelenlétét, megfigyeljük, együtt vagyunk vele, nem küzdünk ellene. Mindeközben jó, ha tudjuk, a félelem nem a valóság, kizárólag bennünk született meg. Nem baj, ha nem látjuk még, mi a következő lépés, hogyan fogjuk megoldani a tornyosuló nehézségeket – elég, ha ott maradunk, és megvárjuk, amíg kibontakozik a továbbhaladás lehetősége.
Legutóbb, amikor kedvesemmel meglepett bennünket a félelem – mindenkiét a sajátja, ahogy az már lenni szokott, ha két ember igazán közel kerül egymáshoz – bénultan feküdtünk egymás mellett a tengerparton, egy gyönyörű tájon, a meleg sziklán, belül mégis megfagyva. Ránéztem, és láttam, milyen elesetté, összetörtté tette őt a félelem, ettől belém hasított a fájdalom és a tehetetlenség. Csak annyit tudtam mondani, hogy „Nem tudom, hogy kell csinálni! Annyira szeretném, de nem tudom!” „Ne csinálj semmit!” - válaszolta. És ettől hirtelen megindult az áramlás köztünk, megöleltük egymást, a félelem pedig szinte kézzelfogható módon illant el közülünk. Látni véltem, ahogy egy fekete füstfelhő foszlik semmivé, ami eddig beburkolt minket, és újra látjuk a napsütést, érezzük bőrünkön a melegét. A következő pillanatban már megkönnyebbülten nevettünk, mint aki rémálomból ébredt – de hát ez is nem igaz! Mindaz, amitől féltünk, nem létezik, csak a képzeletünkben! Dönthetünk úgy, hogy az egymás iránti szeretetet választjuk, nem a félelmet, a távolságot, hideget, a bántást – és mi döntöttünk.
Dönts te is! Magad mellett, mindig, minden körülmények között! Bátorításul még egy idézetet küldök neked Byron Katie-től: „Mindig megpróbálod kitalálni, milyennek szeretnének látni, és igyekszel olyanná válni, mint egy kaméleon? Így pedig sosem lehet tiéd a szeretetük. Olyasvalakit szeretnek, aki nem is létezik – azt, akinek tetteted magad. Nagyon nehéz mások szeretetét kergetni. Sőt halálos. Közben ugyanis elveszíted mindazt, ami valóságos. Az ember így zárja magát börtönbe, míg azt a szeretetet hajszolja, ami már az övé.”