A béke ellentéte a háború. A háborúban pedig megtestesül mindaz, amit az emberi természet sötét oldalának tartunk: agresszió, gyűlölet, pusztítás, elnyomás, megalázás. M. Scott Peck: Hazug emberek című könyvében az emberi gonoszság gyökereit vizsgálva arra a következtetésre jut, hogy annak három legfőbb oka a félelem, a nárcizmus és a lustaság. Pontosabban a félelem az, amely paradox módon túlzott önelégültségben, saját tévedhetetlenségünkbe és magasabbrendűségünkbe vetett hitben nyilvánul meg – ez maga a nárcizmus. Hiszen ha bevallanánk, hogy bármi gond lehet nézeteinkkel és cselekedeteinkkel, azzal súlyos csapás mérnénk énképünkre. Ha pedig önbizalmunk nem elég erős ahhoz, hogy képesek legyünk szembenézni tévedéseinkkel attól való félelmünkben, hogy tökéletlenségünk miatt elveszítjük mások szeretetét, inkább mindenáron ragaszkodunk saját igazunkhoz. És ha valaki ezt meg meri cáfolni, inkább őt támadjuk meg, semmint szembenéznénk saját tévedésünkkel.
Ebből fakad a lustaság is, hiszen énképünk és világnézetünk átalakítása jelentős érzelmi és szellemi munkát követel tőlünk. Peck így ír erről: „Ez a változási folyamat vagy úgy indulhat meg, hogy erőszakkal fenntartjuk a folytonos kételkedés és önmarcangolás állapotát, vagy valamilyen más módon fölismerjük, hogy amit egészen addig helyesnek tartottunk, az egyáltalán nem az. Ezt a teljes zűrzavar állapota követi. Meglehetősen kellemetlen az a helyzet, amikor úgy érezzük, most már fogalmunk sincs róla, mi a helyes, vagy merre kellene elindulnunk. Ugyanakkor ez az állapot egyben nyitottsággal is jár, ami lehetőséget ad a tanulásra és a fejlődésre. Csakis a zűrzavar keltette fenyegetettség érzés vehet rá bennünket arra, hogy új, megfelelőbb szemléletet alakítsunk ki.”
S hogy jutunk el innen a békéhez? Fokozatosan. Minél inkább napi gyakorlatunkká tesszük nézeteink felülvizsgálatát, annál kisebb fáradtságnak fog tűnni. Idővel egyre kevésbé találjuk fenyegetőnek, ha kiderül, hogy tévedtünk valamiben, és meg kell változtatnunk véleményünket. Sokkal inkább hálát érzünk ilyenkor, amiért észrevettük és befogadtuk azt a fontos információt, amely hozzásegített minket, hogy közelebb kerüljünk a valósághoz. A valóságban élni pedig nem jelent mást, mint harmóniában, azaz békében élni saját magunkkal és a világgal. Elfogadni azt, ami van.
A minap pszichológus kolléganőmmel, barátnőmmel beszélgetve szóba kerültek egyes diagnosztikus kategóriák, amelyeket a magam részéről nem szívesen „húzok rá” klienseimre. Mégis, kolléganőm segítségével kénytelen voltam ráismerni egy-egy tipikus patológiára. Az első reakcióm az elutasítás volt, hogy pl. minek bélyegezzek meg valakit azzal, hogy „borderline személyiség”, nem elég ha, magára a jelenségre koncentrálok, mondjuk arra, hogy nincsenek énhatárai? Kolléganőm erre csendesen megjegyezte, hogy neki sokat segített egyes jelenségek megértésében, hogy be tudta azonosítani a megfelelő diagnosztikus kategóriát. Kicsit elgondolkodva ezen, arra jutottam, hogy miért ne segíthetne nekem is ez a tudás? Attól még nem kell mereven ragaszkodnom az esetlegesen korlátozó leírásokhoz és prognózisokhoz, viszont könnyen lehet, hogy segít megfejteni a kliens működését, és ezáltal hatékonyabban tudom támogatni őt.
Mindenesetre elhatároztam, hogy felfrissítem pszichopatológiai ismereteimet a közeljövőben. Ettől az elhatározástól frissnek, kitágultnak éreztem saját lehetőségeimet a kliensekkel való munkában – összehasonlítva azzal a szorongató érzéssel, amíg az ellenállás állapotában voltam, és elzárkóztam a szembejövő információtól, sokkal megnyugtatóbb, kellemesebb állapotnak találom. Hálás vagyok, hogy megtettem ezt a módosítást és nyitni tudtam az új felé. Nemhogy gyengébbnek, hanem erősebbnek érzem most magam. Igaz, hogy keresztülmentem a bizonytalanság állapotán, amikor felmerült bennem, hogy esetleg valamit rosszul csináltam eddig, és nem voltam elég körültekintő. Ha így is volt - most ezen változtathatok! Egyébként pedig azt vallom, hogy mindig érdemes elfogadni az aktuális állapotot, és elhinni magunknak, hogy az adott helyzetben megtettünk mindent, ami tőlünk tellett. Éppen ezáltal tudunk ugyanis változtatni, és tapasztalataink körét bővíteni. Ha elfogadjuk és megbocsájtjuk múltbeli hibáinkat, tudva, hogy elkövetésükkel jutottunk el oda, hogy ki tudjuk őket javítani – máris könnyebb békében élni magunkkal. A múltunkkal, a jelenünkkel és a jövőnkkel – az életünkkel.