Ideológiák, életmód, szépség és egészség felfogásának változása a Nagy Napév alatt
A csillagászat számon tart egy olyan jelenséget, amellyel rajta kívül nemcsak az asztrológia foglalkozik, hanem minden nagyobb okkult ismeret-együttes is, méghozzá gyakorlatilag az ősidők óta. A precesszió – a Tavaszpont hátrálása a Nappályán, az Ekliptikán – jelenségéről van szó, melynek magyarázatára terjedelmi okokból itt nincs mód, de könnyűszerrel utánanézhet az érdeklődő olvasó.
A Tavaszpont 25.920 év alatt tesz meg egy teljes kört – ezt nevezzük Nagy Napévnek (Precesszió, Nagy Napciklus, Platóni Év), melynek egy-egy „világhónapja” 2160 évet ölel fel, amely időszakok az emberi civilizáció fejlődésével összevetve nagyon érdekes és fontos összefüggéseket mutatnak. A jelenleg ismert, illetve a hivatalos történettudomány szerint számon tartott kultúra régészeti és írásos emlékei viszonylag csekély időintervallumot fognak át, s minél távolabb haladunk korban, annál kevesebb megfogható, elemezhető adatunk akad – legalábbis a most tárgyalt szempontból. Mindössze 5-6 teljes Napévet – 120-150 ezer évet – számolhatunk például a neandervölgyi ősembertől napjainkig tartó időszakra. Más lenne a helyzet, ha kalkulálhatnánk Atlantisz vagy a még azt is megelőző feltételezett civilizációkkal, amelyektől a Nagy Napév huszonötezer évének sokszorosa választ el bennünket, de – túl azon, hogy a már hivatkozott tudományos álláspont szerint ezek egyszerűen nem léteztek – vajmi keveset sejtünk róluk, az időben pedig végképp nem tudjuk őket (korrekten) elhelyezni.
Így azzal gazdálkodunk, amink van, s amiről egyre több megbízható emlék maradt fenn.
Fontos még tudatosítani, hogy az egyes, 2160 évre terjedő világhónapok jellegzetességei a teljes globalizáció idejéig előbb csak egy szűkebb, jól lokalizálható területre vagy területekre voltak érvényesek, majd onnan terjedtek tovább. Így számos átfedéssel találkozunk az egyes korok- földrajzi területek és kulturális értékek között. Sőt: vannak jelenségek, amelyek mintegy jogfolytonosságot képezve végigvonulnak az emberiség történetén napjainkig még ha csak nyomokban is. Az egyes világhónapok váltása (korszakváltás) után is megmaradtak tehát több helyütt az előző korszak vagy akár kettővel előbbi korszak emlékei, szokásai, értékei is, de ezt nem fogom jelen tanulmány során ismételgetni, viszont mindig gondoljunk rá.
Még egy szempontra kell felhívnom a figyelmet amikor a Nagy Napciklus világhónapjairól beszélünk. Mivel az előbb említett átfedéssel és átíveléssel, egyidejűséggel váltják egymást, valamint azért is, mert a 2160 év azért elég hosszú idő, elmosódik a korszakok kezdete- vége és folyamatosan zajlik a polémia arról, hogy mikorra is datálhatók az egyes korszakok. Még pontosabban: főleg jelenünk, a Vízöntő kor kezdetéről folyik a vita, és mindenféle múlt- és jövőbeni dátum forog közszájon róla. Ebben a cikkben – miért, miért sem – a saját koncepciómmal dolgozom, amely szerint már az 1660-as évek (angol polgári átalakulás kezdete) táján megkezdődött az Aquarius kora, s még így is csak a „bevezetésének” a vége felé tartunk.
Rátérve a hiedelmek, vallások, a változó szépségideál és egészség kérdéseire: mindezzel összefüggésben a legjobb példa az összes világhónapon átívelő, múlhatatlan és a mai napig eleven hagyományú, többféle természeti vallás. A szellemek tisztelete, a mágiának jelentős része, a most babonákként emlegetett hiedelmek, szokások, sőt: előírások közül számos még onnan származik. Bizonyos szent helyek, időszakok, s főleg: szokások tiszteletben tartása ugyancsak. Ezeket a rájuk következő, maguknak egyre erőszakosabban kizárólagosságot követelő vallások egyike sem tudta kiirtani, egészen a jelenkorig, hanem beépítette saját rendszerébe inkább, olyan elevenen éltek- élnek. A termékenység kultusz meghatározónak számít a szépségideál szempontjából is, aminek közismert szimbóluma a Cro Magnon-i kultúrából fennmaradt willendorfi Vénusz. (keletkezését kb. i.e. harmincezerre teszik, eszerint az előző Napciklus Bika korszakának emléke, s tudjuk: a Bika az egyik legtermékenyebb jegy a szó minden értelmében).
A jelenlegi Napciklus kezdete is az idők homályába vész, nagyon kevés adatunk van még a huszonötezer évvel ez előtti időkből is. A Magdalénai kultúra – a híres barlangrajzokkal (legközismertebb: Altamira) továbbra is a természeti hitrendszerre utal és körülbelül a Bak és Nyilas világhónapokkal esik egybe, tekintve hogy i.e. húszezerre tehető a virágzása. (Visszafelé említem a jegyeket, hiszen a Tavaszpont hátrálásáról van szó, következésképp nem előre haladunk, hanem retrográd irányban.)
A Skorpió-Mérleg-Szűz világhónapja – kb. tizennyolcezertől tizenegyezerig – sok változást nem tartalmaz, annál többet a tízezertől ötezerig tartó úgynevezett mezolitikum, az átmeneti kőkorszak. Ennek a megfelelése a világhónapokban a – saját beosztásom szerint az i.e. 11300-9140-ig tartó Oroszlán és az i.e. 9140-6980 közötti Rák hava. Az ősközösségi társadalomban ekkor zajlanak le az első fontos változások a létfenntartás eszközeinek megszerzésében – áttérés a halászatra, majd a kapás földművelésre, állattenyésztésre. A Rák korszakban már állandó településekkel találkozunk és ebben a korban jellemző a matriarchátus – a jegyhez tartozik az otthon, család. Ebben a korszakban továbbra is a természeti vallás, a termékenységi kultusz dívott, de ahogyan kezdte az ember egyre tudatosabban irányítani az életét (legalábbis törekedett erre), úgy kezdett elszakadni attól a hitrendszertől, ahol a teljes kiszolgáltatottságot élte meg a természeti viszonyokhoz képest. Az öntudatra ébredéssel függ össze az is, hogy a higiénés viszonyokra egyáltalán felfigyelt, bár ebben a korszakban még vajmi kevés nyoma van ennek is. Mindenesetre a fazekasság kezdetével olyan edényeket állítottak elő, amelyben tárolni- sütni- főzni lehetett és már nem a puszta földről ettek.
6980-4820 az Ikrek világhónapja, az új kőkorszak (neolitikum – a történelem szerint: i.e. 5000-2000) kezdete, amelyben egyre inkább áttérnek a földművelésre, kialakul a munkamegosztás, sőt: a városállamok, folyik a cserekereskedelem (Ikrekről beszélünk), utaznak az emberek egyik helyről a másikra, s nemcsak a tárgyakat cserélik hanem az információkat is. Ide tehető a patriarchátus kialakulása és egyidejűleg a politeizmus – sokistenhit – alakulása is. Az utóbbi nem más, mint a természeti viszonyok megszemélyesítése, egyenes folytatása tulajdonképpen a meglévő hitvilágnak, csupán antropomorfizált formában. Az e korból fennmaradt emlékek között felbukkannak a díszítmények, egyelőre egyszerű formában. Az esztétikum iránti fogékonyság tehát megjelenik, de például emberábrázolásnak még mindig viszonylag kevés nyoma maradt, s az is főleg a továbbélő termékenységkultuszhoz kapcsolódik.
A Bika korszakra (i.e. 4820- i.e. 2660) még egyértelműbben jellemző a termékenységhez- szexualitáshoz kapcsolódó hitvilág – gondoljunk a mezopotámiai és uruki kultúrákra, a Gilgames eposzban megörökített hagyományra, Marduk istenre és Astarte (Astarót) istennőre, a szexuális szolgáltatást is végző papnőkre. Ugyanekkorra esik a nagy egyiptomi civilizáció kezdete is, ahol az élet (vesd össze: termékenység) és halál összefüggésrendszere kapott különös hangsúlyt. A bikakultusz (Gilgames harca az égi bikával, Egyiptomban a nagyon erős tisztelet, s alighanem az indiai kultúrában a mai napig élénk hagyománynak a gyökereit is itt lehet keresni) egyenes összefüggésben van a korszakkal, mert a termékenységet szimbolizálja. Ezekben a gazdaságilag fejlettnek számító kultúrákban már sokkal többet foglalkoztak a külsődleges megjelenéssel, s kialakultak a szépség-eszmények is, jóllehet még csak a legfelsőbb rétegek körében, de az ilyesmi mindig hamar legyűrűzött az alsóbb rétegekbe is. Figyelemre méltó, hogy inkább a szilfid alkat ábrázolása jellemző, de tudni kell, hogy a Bika típusú emberek fiatal korban hasonlóan karcsúak (sokan később is megőrzik alakjukat), s csak idősebb korban ütköznek ki külsőleg is rajtuk a masszívabb, terjedelmesebb vonások. A tisztálkodási szokások is fellelhetők már bármelyik említett kultúrában, a fürdésre is vannak utalások, s különösen gazdag az olajok, illatszerek, festőanyagok használatára vonatkozó utalás, tárgyi emlék. A Bikához ugyanis korántsem csak a termékenység tartozik, hanem az esztétikum, szépség, a természettel együtt lélegző, abból fakadó harmónia.
A Kos korszak i.e. 2660-i.e. 500 közé kerül a szisztémámban. A központi hatalom, despotizmus kiépülése a régebbi kultúrákban; a bronzkorszak vége, majd a vaskorszak kezdete (a Kos és ura, a Mars féme a vas, a megelőző Bikának és Vénusznak meg a réz); az egyiptomi birodalom széthullása; új népek felbukkanása és többrendbeli hódítása; a görög kultúra kezdete és első virágzása; Spárta a katonai fegyelmével és így tovább – erről a korszakról már rengeteg ismeretünk van és annyira differenciálódott, hogy egy rövid áttekintés nem tudja összefogni. Mindenesetre ebbe a korba ágyazva jelent meg és múlt el a krétai kultúra – lásd az átfedést a korok között, a Bika-kultusszal, Bika-korral. Már a következő korszak ideológiai előkészítése is megjelenik, mert a – természeti viszonyok megtestesítésétől egyre inkább távolodó – sokistenhit mellett a zsidó kultúrában feltűnik az egyistenhit is, továbbá a Kos korszak legvégére vagy a következő legelejére teszik Buddha és Konfuciusz születését és működését is (A monoteista vallásokra még visszatérünk). Ebben az érában a szépségeszmény is, s a tisztálkodási- egészségi szokások, mi több: immár ismeretek is elég nagy változatosságot mutatnak, de ha a görögökre gondolunk, láthatjuk hogy az emberről, a szervezet működéséről, annak karbantartásáról (lásd: sport-kultusz vagy az „ép testben ép lélek” elve!) a külső-belső harmónia összefüggéseiről sok és igen határozott, fejlett fogalmuk volt. A görög kultúra azt is jól szemlélteti, hogy kisebb szerepet kaptak a kozmetikában például a festések, elegendőnek bizonyult a természetes egyszerűség – ahogyan a Kosra is jellemző tud ez lenni, s isteneik nem igényelték a napi átöltöztetést (megelőző Bika-korban Egyiptomban, s a következő Halakban a római birodalomban dívott ilyen szokás), cicomát.
Természetesen még változatosabb, még több átfedést, keveredést és végleg áttekinthetetlen földrajzi szétterjedést jelent a Halak-korszak, kb. i.e. 500-tól i.sz. 1660-ig. Mindenesetre a legfejlettebbnek számító kultúrákban a földművelés véglegesnek tekinthető térhódítása, a helyhez kötött és egyre erősebben szabályozott létforma kialakulása jellemző. Ezzel nyilvánvalóan összefügg, hogy ugyanezen kultúrákban átváltanak a monoteizmusra vagyis az egy-istenhitre, illetve az egy pontban gyökerező vezérelvet követő hitrendszerre (buddhizmus, konfucianizmus). A zsidó vallás alapjának, Mózes öt könyvének és az ótestamentumnak végleges formába öntését i.e. 445 körülre datálják, miközben Görögországban ekkor tart a demokrácia – és egyben a kultúra egyik – fénykora, s a római birodalom is kezd felfejlődni. A keresztény vallás eredetét a legújabb kutatások alapján az esszénusokhoz kötik, s az ő működésük messze megelőzi Jézus feltételezett születésének és működésének idejét, tehát magának a kereszténységnek a kezdetét semmiképpen sem az i.sz. 0 tájára tehetjük, annál inkább mert a zsidó hitben gyökerezik, azzal rokon. Mohamed fellépésével (szül i.sz. 570 vagy 571) még egy monoteista nagy vallás születik, az iszlám. A Halak világkorszak és az egy-istenhit illetve egyetlen elv mentén rendeződő hit úgy függ össze, hogy ez a típus az egység, a „mindenségben feloldódás” jegye és az egyetlen hatalom vagy egyetlen létezőhöz kapcsolódás révén véli biztosítani az egységhez visszatérést. Ugyanakkor természetesen más környezetben még mindig élnek a sokistenhit, sőt a természeti vallások elemei is. Azon felül például a keresztény vallásban a szentek kultusza is igen közel áll a politeizmushoz, csak kisebb jelentőségű hatalmat képviselnek, mint az egyetlen igaz (értsd: fő) isten. Egyúttal minden olyan nagy vallás, amely missziójának tekinti saját ideológiai- és szabályrendszerének terjesztését, a globalizáció korai megtestesítője! S ebben a felfogásban egyébként a globalizáció sem más, mint az egységre törekvés(nek egy meglehetősen torzult formája). A szépségeszmény igen változatosan alakul nemcsak az egyes kultúrákhoz köthető nagy világvallások tükrében (a hinduizmusra nem tértem ki külön, pedig fontos ebből a szempontból is), hanem azon belül az egyes korokban is. A higiénés viszonyokkal, egészséggel, testkultúrával kapcsolatban figyelemre méltó, hogy az egyetlen a kereszténység, ahol a testet undorító, bűnös, szörnyű tárgynak tekintették, és minden vele kapcsolatos cselekményt nemkívánatosnak. A többi nagy vallás vagy nem irtózik a testtől vagy kifejezetten fontosnak tartja annak rendben tartását, néhol egyenesen kötelező egészségügyi előírások és tiltások épültek be a hitrendszerbe, a vallás gyakorlásába.
A Vízöntő korba történő átmenet előkészítéseként az ´újjászületés´, reneszansz (s a vele is összefüggő reformáció) hozta meg a kereszténységben a fordulatot a testtől való viszolygás szempontjából is, visszatérve az ókori eszményekhez úgy esztétikailag, mint az életmódot tekintve. Az igazi áttörést azonban majd az iparosodás, a tudományok – közte az orvostudomány – fejlődése hozta meg. A Vízöntő kort – mint említettem volt – kb. 1660-tól számolom, amikortól a feudális berendezkedés kezdett kikopni Európából, megváltoztak a gazdasági- társadalmi viszonyok, ezek következtében pedig a kulturális viszonyok is. A 18. és 19. században rohamos individualizálódás, egyidejűleg pedig globalizálódás figyelhető meg. A 20. századi több lépcsős információrobbanás betetőzte a globalizációt, ily módon azok az ideálok, amelyek a nagy világkorszakon belül egy-egy kisebb szakaszban érvényesülnek, pillanatok alatt elterjednek immár az egész Földön. Bizarr ellentmondásként: minél erősebb az egyéniesítésre törekvés, annál uniformizáltabbra sikeredik minden, mert hamarosan tömegek követnek egy-egy kezdeményezést – például a megjelenésben. A divatra és annak művi irányítására csak utalni tudok egy félmondattal.
A Vízöntő a szabadság, egyenlőség, testvériség jegye – ennek szellemében individuális és különálló mindenkitől. Jelenlegi kultúránkban próbáljuk ezeket a vezérelveket érvényesíteni az élet minden szintjén. Hogy néha furcsán alakul, az természetes, hiszen – mint többször láttuk – minden világhónapban tovább élnek azok az értékek, tapasztalatok, eredmények, amelyeket az előző korszakok termeltek ki. Így a Vízöntő korban is, amelynek egyébként is a kezdetén járunk. Még nem tudtak az erővonalak kellő intenzitással rendeződni. S nem is könnyű, hiszen hogyan is bír el egymással a szabadság és az egyenlőség? Az egyik úgyszólván kizárja a másikat – gondoljunk csak bele egy pillanatra! Emiatt sincs egységes vezérelv még a széthullóban lévő régi struktúrák helyett (értsd: vallás), emiatt tud beférkőzni a fogyasztói társadalom tudattalanjába (tudatába?) az információ-isten mellé a fogyasztás, mint isten, emiatt követnek oly sokan valamilyen ideált, azt remélve hogy általa elérik a szabadságot. A gyermekbetegségeket bizonyosan ki tudja nőni az emberiség, s ennek meg is vannak a jelei. Egyre erősebb a hangja azoknak, akik – egyénileg vagy szervezetbe tömörülve – valamilyen módon felemelik szavukat a külsődleges, lényegtelen, tévútra vezető ideológiák, minták, szokások ellen és egyre többen hallják meg ezeket a hangokat. A kritikus tömeg határát pedig nem ismeri senki – bízzunk abban, hogy ha még eddig nem sikerült, hát hamarosan elérjük!