Egy témára két szólamban
„Tanulni nem a hiba elítéléséből, hanem csakis a megértéséből lehet.”
Rudolf Steiner
A következő írás témája azonos Gál Judit: Mindent megérteni annyi, mint mindent megbocsátani című cikkével.
„Teljesen megértem a csalódottságodat.”
„Megértettem végre, hogy miért esik le állandóan a lánc a biciklimről.”
„Értem már, miért nem találok megfelelő párt magamnak évek óta.”
„Ja, hogy te arra gondoltál? Így már mindent értek!”
Sokféle értelemben használjuk a megértés szót. Mégis, bármelyik értelmére gondolunk, mindegyikben közös, hogy olyan szellemi átalakulásra utal, amely egy lépéssel közelebb visz bennünket a valósághoz. Gyakran igazi megkönnyebbüléssel jár egy-egy ilyen felismerés, helyrezökken valami, elhárul az akadály az energia áramlásának útjából. Közelebb kerülünk valakihez - talán valaki máshoz, talán éppen saját magunkhoz.
Néha hosszú folyamatról van szó, akár évekig, évtizedekig is eltarthat, amíg helyére kerül egy sérülés, fájdalom nyomán kialakuló téves értelmezés bennünk. Sokszor éltem át, hogy egy terápiás folyamatban, egy könyvben, egy mély baráti beszélgetésben vagy egy megrázó eseményben felismertem egy fontos üzenetet – mégsem értettem meg azonnal. Tudtam, hogy jelentősége van, éreztem, hogy egyszer képes leszek eszerint élni, de most még nem tudok vele mit kezdeni.
Az egyik ilyen esetben a terapeuta azt kérdezte tőlem: „Mónika, mi a legnagyobb félelme?” „Az, hogy nem vagyok fontos.” Bár tudtam, hogy a lényeget fogalmaztam meg, mégsem tudtam azonnal befogadni a saját felismerésemet, nem is folytattuk a témát akkor, a mondat ott maradt a levegőben. Évekkel később egy különös estén örvényszerűen ragadott magával ugyanez a felismerés, akkor már érzésekkel, méghozzá nagyon intenzív érzésekkel kísérve. Találkoztam valakivel, akinek már évek óta fontos voltam, és amit nem akartam észrevenni, de azon az estén mégis sikerült. Hirtelen megláttam őt, olyannak, amilyen, elszakadva attól a skatulyától, amibe betuszkoltam egy ideje, hogy könnyebb legyen elfogadni és megmagyarázni a viselkedését. Pontosan azért, hogy ne szembesüljek ezzel az érzéssel, amelyet olyannyira fenyegetőnek és elviselhetetlenül fájdalmasnak találtam: nem vagyok fontos. Méghozzá azért, mert saját magamnak nem vagyok az. Hirtelen filmszerűen lepergett előttem addigi életem minden jelentős kapcsolata, és kénytelen voltam felfedezni, hogy ebből a hiedelemből kiindulva hányszor nem vettem észre és utasítottam el mások szeretetét, figyelmét. Úgysem azért mondja, úgysem nekem szól – gondoltam. Majd ha ezt csinálja, vagy így mondja – na, akkor majd elhiszem! Természetesen mindenkori társam előbb-utóbb belefáradt a hasztalan próbálkozásba, vagy én mondtam le róla végérvényesen, hiába várva az egyetlen üdvözítő, és nyilvánvalóan nem létező módját szeretete kinyilvánításának. Miért volt annyira lehetetlen kielégíteni a szeretetvágyamat? Azért, mert nem hittem, hogy érdemes vagyok rá – így pedig a világ összes szeretete nem lehetett elég ahhoz, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsa. Nos, ezt fontos volt megértenem.
Egy másik élményem a megértéssel kapcsolatban egy családállításhoz kötődik: ott a megértés érzelmi szintű átrendeződéssel járt, és hirtelen nagy megkönnyebbülést éreztem, hogy felszabadulhatok egy olyan félelem alól, amely a mindennapjaimat kísérte. Ezzel egy időben rámtört az ijedelem: de ha ez nincs, akkor mivel foglalkozom én ezentúl? Hirtelen ásító ürességet éreztem magamban, amelyet akkor még nem tudtam mivel betölteni. A megértést kísérő érzés mintegy előrevetítése volt egy későbbi fejlődési lépcsőfoknak: „látod, ilyen érzés lesz, amikor már odaérsz, hogy ténylegesen nem lesz szükséged erre a félelemre” - üzenték. Tudtam, hogy addig még ki kell fejlesztenem magamban azt a tartalmat, amivel a félelmet helyettesíteni tudom. Jó kis munkának tűnt, viszont kaptam hozzá egy ígéretet a jövőből, hogy ez igenis lehetséges.
Mások megértésével kapcsolatban többek között az segít nekem, ha gyanakvó vagyok minden erőteljes, számomra érthetetlen tiltakozással szemben: például ha a kedvesem kifogásolja az arckrémem illatát, akkor nem vagyok róla meggyőződve, hogy az arckrém lecserélése oldja meg a problémát. Végül kiderült: a lefekvéssel kapcsolatos eltérő ritmusunk húzódott meg valójában a kérdés mögött, amely burkolt hatalmi harchoz vezetett kettőnk között. Korán kell-e lefeküdni vagy későn, és ha netán egyikkel sincs baj, mégis melyikünk alkalmazkodjon a másikhoz? Mióta felszínre került a valódi probléma – annak ellenére, hogy nem sikerült tökéletesen orvosolnunk azt – azóta feledésbe merült az arckrém illata. Valamint az ebben kifejeződő, kölcsönös el nem fogadás, neheztelés is egycsapásra elillant. Pusztán egymás megértése ismét létrehozta a közelséget kettőnk között.
Gerd B. Ziegler így ír a Crowley tarot Kardok Ásza nevű lapjáról, amely a megvilágosodás, sorsdöntő felismerés lehetőségét mutatja meg, képileg pedig a Világosság Kardját ábrázolja, amely az égi tudás fényével oszlatja el a kétség és a bizonytalanság homályát: „Szeretet nélkül a kard a megsemmisítés eszköze. A szeretet nélkül megnyilvánuló világosság sért és rombol. Ám az együttérzés és a szeretet erejével egyesülve felrázza az embereket a fásultságból és a letargiából, mert gyógyítóan sokkol. Ha sikerül, nem mások fölé helyezed magad, hanem megértést tanúsítasz irányukban, nem érzik támadva magukat. Ehelyett hálásak lesznek az általad mutatott új utakért, s a bátorításért, hogy elinduljanak rajtuk.”