Ha segítek valakinek. De mivel segítek? Sokszor azzal, ha megteszem, amit a másik kér. Sokszor éppen azzal, ha nem teszem meg, amit kér. Néha segít, ha elmondom a véleményem. Néha az segít, ha elhallgatom. Mit tegyek hát?
Figyelj! A leggyógyítóbb dolog a világon a másik ember figyelme. Legtöbbször semmi másra nincs szükség, csak arra, hogy igazán mélyen, teljes odaadással figyeljünk a másikra. Arra, amit mond. Arra, amit csinál. Értékelés, tanácsadás, kritika, direkt segítési szándék nélkül. Ez a tiszta figyelem elhozza a megértést is. A megértés pedig az elfogadást. Mindannyian erre vágyunk, ez cselekedeteink végső mozgatórugója.
Egy terápiás kapcsolatban sem történik más: figyelek arra, aki ott van, és a megfigyeléseim eredményét megosztom vele. Ha sikerül ezt teljes elfogadással csinálnom, azzal segítem őt abban, hogy elfogadja saját magát. Amikor ez megtörténik, azt is tudni fogja, mit kell tennie. Nem én fogom neki megmondani.
Időnként persze megmondom, hogy szerintem mit kéne csinálni, vagy legalábbis teszek néhány javaslatot. Aztán figyelem, mit szól hozzá. Ilyenkor én vagyok az ő „magyar hangja”. Ha jól figyeltem, nem mondok mást, mint amit ő mondana. Ha tévedek, de figyelek a reakciójára, tudok korrigálni.
Minden kapcsolat lehet terápiás, azaz gyógyító kapcsolat. Ez a figyelmen múlik. Az imént cseteltem egy barátommal, aki rendszeresen megosztja velem a gondjait. Próbálok neki segíteni azzal, hogy elmondom a véleményem. Sokáig azt hittem, lepereg róla, és csak egyszerűen kell neki valaki, akinek kipanaszkodhatja magát, és szidhatja a világot. Ez utóbbiban igazam lett, az első feltételezésem azonban tévesnek bizonyult: olyan mondataimra emlékezett, amelyekre már én magam sem. Azt mondta, nagyon sokat számított, hogy akkor azt mondtam, amit. És hogy jó ember vagyok, mindig megnyugszik, ha velem beszél, még interneten keresztül is.
Sokszor nem tudjuk meg azonnal, jót tettünk-e valakivel. De ha szívből cselekszünk, igazán a másik emberre – és persze saját magunkra – odafigyelve, ritkán tévedünk. Akkor is, ha látszólag minden ellene szól, és mi magunk is tele vagyunk bizonytalansággal. Sőt, általában ez az érzés kíséri a jó szándékkal végrehajtott cselekedetet: nem lehetünk bizonyosak abban, hogy ez a helyes lépés, mégis, valamilyen titokzatos erő hajt minket a cselekvés – vagy éppen a nem-cselekvés – irányába. A kétség nélküli bizonyosság valószínűbben fakad moralizálásból, saját Egónk megerősítését célzó ítélkezésből, mint a másikra irányított valódi figyelemből.
Az ember lelke ugyanis egy varázslatos, változékony, törékeny csodavilág. A sajátunké és mindenki másé egyaránt. A jó tettek ezért csakis figyelemből, alázatból és az adott pillanatból fakadhatnak, sohasem követnek recepteket vagy sablonokat. Törvényeket követnek, de a törvény megnyilvánulása mindig másféle, és csak a mélyben fedezhető fel. Egy gyereknek adott pofon ugyanúgy lehet önkényes, romboló agresszió, mint erőteljes, szeretetből fakadó határhúzás. Van olyan gyerek, aki összetörik egy pofontól, van, aki a helyére kerül tőle. Sőt, mindkettő megtörténhet ugyanazzal a gyerekkel két különböző helyzetben. Nagyon kell figyelnünk hát, hogy jót cselekedhessünk! Szeretettel, odaadóan kell figyelnünk magunkra és a másik emberre. Így válunk fokozatosan egyre jobb emberekké, s tesszük egymást is azzá.