Az önálló gondolkodás fáradságos munka. Folytonos figyelem, önkontroll, mérlegelés, törlés, javítás, kiegészítés szükségeltetik hozzá.
Világlátásunk, egyéni életszemléletünk alapkészletét részben hozzuk magunkkal, részben pedig a környezettől kapjuk. Először nyilván a család közvetít egy rendszert, homogén vagy heterogén formában. Ha eleve egységes a családtagok véleménye vagy van egy erős hangadó, akit a többiek követnek, akkor megvan az esély arra, hogy a famíliába beleszülető kicsi ember kritika nélkül, természetesként elfogadja azt, különösen ha nem lázadó alkat. Ha lázadó, még onnan is két fő irányba fordulhat: az értékrendet elfogadja és csak azzal helyezkedik szembe, ami szabadságában, önbizalmában, törekvéseiben – tehát legszemélyesebb ügyeiben – sérti, vagy pedig mindennel.
Bármely csoporthoz is tartozzék az egyén, a későbbiekben külső hatások özöne éri attól a perctől, ahogy nagyobb közösségbe kerül. Innentől ismét az a kérdés, hogy mennyire befolyásolható valaki vagy az ellenkezője, mennyire szilárd a meggyőződése illetve mennyire tudja alátámasztani saját igazát. A hit alapú meggyőződést itt nem érintem, mert az nem igényel semmiféle alátámasztást. Ugyanide tartozik az érzelmi kötődés is, ami rokon a hittel. Arról a meggyőződésről beszélek, amely azon alapszik, hogy az illető két, illetve tulajdonképpen sok pont közül kiválasztja azt, amelyhez viszonyít más pontokat. Megint csak alkati kérdés, mennyire kötődik saját kiinduló pontjához az egyén, vagy mennyire képes attól távolabb tekinteni és rugalmasan módosítani véleményét, amennyiben kiderül, hogy az igazság mégsem biztos, hogy ott van, ahol ő megtalálni vélte.
A legnehezebb kérdések egyike az, mennyire merünk eltávolodni az egyéni origótól. Nagyon sokan semennyire, aminek a hátterében rendszerint igen egyszerű önvédelmi motivációk rejlenek. Ha ugyanis az embernek meg kellene változtatni valamiben a véleményét, azzal elismerné, hogy előzőleg tévedett, nem látott minden körülményt, nem szemlélte reálisan a világot. Ilyen esetben meginoghat az önbizalom, annál inkább, mert az önismerettel éppúgy hadilábon állhat, mint bármely más dolog józan mérlegelésével, ismeretével. Egyszerűbb tehát a struccpolitika: nem veszek észre mást, mint ami a világképemmel kompatibilis, s akkor nem lehet baj. Innentől kezdve már ez a meggyőződés is kezd hasonlítani a hit, vagy szimpátia alapú véleményalkotásra. A legmakacsabban a fix jegyek (Bika, Oroszlán, Skorpió, Vízöntő) ragaszkodnak saját meggyőződésükhöz, az ő számukra jelent biztonságot és bizonyos kényelmet, ha nem kell folyton felülvizsgálni mindenféle álláspontot és összevissza módosítani.
A másik véglet a kontroll és önkontroll nélküli ide- odacsapódás különféle eszmék, nézetek, ideológiák között. Az ilyen magatartás is többféle indítékból fakad. Alapeset az úgynevezett befolyásolható személyiség, akinél tényleg tetten érhető, hogy annak ad igazat, akivel utoljára beszél és annak az impulzusnak enged, ami legutóbb érte. Ez alkati kérdés és nagyon nehéz rajta változtatni – ha az egyáltalán szükséges. Tipikusan a labil jegyeknél (Ikrek, Szűz, Nyilas, Halak) fordul elő a jelenség, persze általában nem ennyire szembeszökő formában, de valamilyen mértékben feltétlenül. Mindennek van előnye és hátránya. Ebben az esetben hátrány lehet a környezet számára legalábbis, hogy nem tudnak igazodni az aktuális labil állásponthoz. Előny pedig – mindenki számára – az, hogy ha nem elfajult „kaméleon-alkat” akiről beszélünk, akkor egészségesen rugalmas, képes megteremteni a hidat két álláspont között és nem ragad bele valami megmerevedett struktúrába.
Más formában már utaltam ilyesmire: egyik jegy sem jobb vagy rosszabb a másiknál, hiszen kivétel nélkül mindegyiknek megvan a maga funkciója, összes alaptulajdonságával együtt. A józan mérlegelés, a szélsőségektől való tartózkodás, mások szempontjainak figyelembe vétele és megértése viszont olyan értékek, amelyek rendkívül nagy mértékben segítik az együttélést, ennek következtében a saját és mások életének harmonikusabbá válását. Ehhez pedig arra van szükség, hogy merjünk előremozdulni és visszakozni, merjük átértékelni álláspontunkat, s merjünk kitartani mellette ha úgy diktálják a körülmények. Mindeközben pedig merjünk tükörbe nézni úgy, hogy képesek legyünk fenntartani önbecsülésünket. Csakis így érhetjük el, hogy nem kötődünk sem saját rögeszmerendszerünkhöz, sem bárki másnak a véleményéhez – így érhetjük el a szabadságot.