Milyen a rossz gondolat? Nem a valóságról szól. Pontosabban: nem egyezik a valóság természetével. Félelmek, hiedelmek, feltételezések, vágyálmok, tökéletes ideálok, hosszasan hajszolt, megváltást ígérő célok...
Milyen a jó gondolat? Az itt és mostra vonatkozik. Vagy éppen a valóság megteremtésére. Egy igaz valóságéra, amely a mindenkori itt és mostban gyökerezik. És a sorsunkban.
Nehéz tetten érni a különbséget? Azt elhiszem! Pontosan arról szól az önismereti út, hogy megtanuljunk egyre jobban megkülönböztetni a kétféle gondolkodásmódot. S ennek eredményeként olyan gondolati szokásorendszert kialakítani, amely egyre több „helyes” gondolat létrehozását eredményezi.
A jó gondolatok egyik legfontosabb ismérve, hogy jó érzést okoznak. Természetesen jó érzés álmodozni elérhetetlen, idealizált szerelmünkkel való beteljesült találkozás különböző formáiról. Ilyenkor azonban a jó érzéshez óhatatlanul társul a kiábrándulás, a saját magunkban való bizonytalanság és megvalósulás görcsös akarásától való függőség érzése is, tehát összességében közel sem olyan pozitív a mérleg.
Szintén jó érzéssel jár küzdeni egy fontos célunkért, érezni, ahogy erőfeszítéseink árán egyre közelebb kerülünk hozzá. Ha azonban az egyetlen örömforrást az jelenti ebben a helyzetben, hogy elképzeljük, majd a jövőben milyen boldogok leszünk, amikor elértük a célt, miközben az érte való küzdelem nem egyéb, mint szörnyű kínszenvedés – akkor biztosak lehetünk benne, hogy célunk elérésekor csalódás, kiábrándulás és ürességérzet vár ránk. Ha a fogyókúrához kapcsolódó mozgás egy kicsit sem esik jól, a fogyasztott ételek egyáltalán nem ízlenek, akkor elérhetjük bár a kívánt alakot és testsúlyt, nem sok örömünk telik majd benne. Ekkor vagy arra a következtetésre jutunk, hogy még mindig nem vagyunk elég karcsúak és fittek, ezért megszállottan további áldozatokat hozunk a tökéletesedés oltárán, vagy - esetleg magunknak sem bevallva csalódottságunkat - csüggedten abbahagyjuk a küzdelmet és észrevétlenül visszatérünk régi, elhízáshoz, elpuhuláshoz vezető életmódunkhoz.
Nem helyezhetjük ki a jövőbe a beteljesedés, kielégülés állapotát! Már most boldognak és elégedettnek kell lennünk ahhoz, hogy változtatni tudjunk azon, ami a jelenben zavar minket. Ellentmondásnak hangzik? Az is, csak éppen nem feloldhatatlan. Éppen ez az egyik olyan gondolati szokás, amelyet meg kell változtatnunk ahhoz, hogy harmonikusabban éljünk: az ellentétek egyszerre igazak, együtt adják ki a teljességet. Ezen az alapon „rossz” gondolatok sem léteznek, nem leküzdenünk, kiirtanunk, elnyomnunk kell őket, hanem elfogadnunk, és meghallanunk az üzenetüket.
Legutóbb így jártam: arra próbáltam magam rávenni, hogy mindenáron megszabaduljak azoktól a kínzó gondolataimtól és a vele járó szenvedésteli érzésektől, hogy kedvesem minden fájdalmáért, küzdelméért saját magamat hibáztassam. Jól tudtam én, hogy ez nem igaz, nem lehetek felelős az ő életének megoldatlan feszültségeiért, és bármennyire szeretnék segíteni a megoldásban, ezt sem tudom elintézni néhány okos mondattal, jó tanáccsal, kedvességgel vagy bármi mással. Azt is felismertem, hogy honnan ered ez az érzés: gyerekkoromban édesapám támasztott velem szemben számomra teljesíthetetlenül magas elvárásokat, és miközben megpróbáltam ezeknek megfelelni, sohasem láttam az ő elégedettségét. Gyerekként arra jutottam, hogy bármit csinálok, minden erőfeszítésem reménytelenül kevés, és ez az én hibám. Végül már azt sem tudtam elkülöníteni, hogy mikor okoz csalódást ténylegesen az én viselkedésem, és mikor tőlem teljesen független okból szomorú vagy mérges édesapám. Kissé paranoiássá váltam, és magamat okoltam minden bajért. Ugyanez az érzés köszönt vissza, és nem tudtam szabadulni az önmarcangoló gondolatoktól.
Kívülről jött a segítség: terápiás helyzetben kaptam felmentést, engedélyt arra, hogy attól még, hogy tudom, mi zajlik bennem, jogom van mindezt nehéznek és fájdalmasnak érezni. Nem letagadni kell a fájdalmas gondolatokat, hanem elfogadni! Ahogy ez megtörtént, azonnali megkönnyebbülést éreztem: megszűnt bennem a feszülés, az ellenállás saját gondolataimmal és érzéseimmel szemben. Kedvesemet sem hibáztattam többé azért, hogy nem képes egy pillanat alatt meggyógyulni csak azért, hogy nekem ne kelljen szenvednem attól, hogy nem tudom megoldani az ő problémáit.
Azt hiszem, nem elsősorban az dönti el, hogy egy gondolat helyes vagy helytelen, kívánatos vagy sem, hogy mi a tartalma. Sokkal inkább a mi viszonyulásunkon múlik mindez. Ráadásul azokat a gondolatainkat is sokkal könnyebb „lecserélni”, amelyeken változtatni szeretnénk, ha előbb – bármilyen ijesztő, fenyegető, gonosz vagy illetlen a tartalmuk – elfogadjuk őket sajátunkként.