Tudományos-ateista szemléletben nőttem fel, édesapámnak köszönhetően, aki biológusként át tudta adni nekem lelkesedését az élővilág megismerése és a tudomány felfedezései iránt. Bár kamaszkorom eléggé próbára tett érzelmileg, és ennek megfelelően tanulmányi eredményeim is romlottak valamelyest, továbbra sem csorbult bennem a bizonyosság, hogy a magas szintű tudományos megismerés az egyik legnagyobb dolog a világon. Úgy éreztem, mindent meg kell tennem azért, hogy egyetemi tanulmányok szintjén elmélyüljek valamilyen tudományban. A gimnázium közepén azonban történt egy fordulat érdeklődésem irányultságában: az állatorvosi pálya helyett a pszichológia kezdett vonzani, és eldöntöttem, hogy erre a szakra szeretnék felvételizni. Most már tudom, hogy nagyrészt saját hiányaim, saját érzelmi nehézségeim motiváltak ebben a választásban. Ugyanakkor az a mélységes kíváncsiság is megszületett bennem, ami az emberi lélek rejtelmességének megfejtésére ösztönzött. Kezdettől fogva lenyűgöztek azok az irracionális, tudattalanból fakadó megnyilvánulások, amelyek nyilvánvalóvá tették számomra, hogy az ember messze több, mint egy zseniálisan felépített gondolkodó gépezet.
Az egyetemen mégis az elvárást tudományos módszerekkel végeztem kutatásaimat, többek között olyan területeken, mint a párkapcsolatok minősége és az egészség összefüggései. A végzés és az elhelyezkedés nagy dilemmát okozott, mivel valahogy egyik irány sem tűnt teljesen kielégítőnek: a tudományos kutatás túlságosan elvontnak tűnt, a klinikai pszichológusi munka ijesztőnek és megterhelőnek – valószínűleg éreztem, hogy nem vagyok még érett hozzá. A gyerekek világát idegennek éreztem, a munka- és szervezetpszichológiát pedig végtelenül száraznak találtam. Végül egy váratlan lehetőség érkezett, amely elvezetett a döntéshez: munka- és szervezetpszichológust kerestek egy nagy gyógyszergyárhoz, és kifejezetten nekünk, végzős pszichológushallgatóknak küldték a felkérést. Megpróbáltam és sikerült.
Eleinte nagy lelkesedéssel és még nagyobb bizonyítani akarással folytattam tudományos igényű vizsgálódásaimat a pszichológiai teszteredmények világában, de egyre inkább az egyes emberek reakciói, személyes, csak rájuk jellemző megnyilvánulásai érdekeltek. Mivel sok vállalati tréningen vettem részt, sőt időnként felkértek egy-egy tréningszerű csoportos összejövés megtartására is, megtapasztaltam, hogy a csoportokban létrejövő közeg nagyszerű terepe az önismeret fejlesztésének – olyan oldalaimat ismertem meg a többiek által, amelyekről addig fogalmam sem volt. Varázslatosnak találtam azt a mély intimitást, amely sebezhetőségünk feltárásával kialakult egy-egy ilyen csoportban.
Egyre inkább éreztem, hogy magam is szeretnék hasonló csoportokat vezetni, hiszen ezáltal igazán sokat tudok adni az embereknek – látva, mennyit segítettek nekem ezek a csoportok saját személyes fejlődésemben. Elkezdtem megtanulni ezt az új szakmát. Közben olyan kolléganőkkel hozott össze a sors, akik érdeklődtek az ezotéria különböző ágai iránt, és lassacskán engem is megfertőztek. Feng shui alapokon rendeztük be az irodánkat, amely végül inkább lakásra hasonlított és ténylegesen második otthonunkká vált. Akik jöttek hozzánk teszteket kitölteni, csak álmélkodtak, hogy milyen barátságos a környezet, mennyire otthonos! Emellett az asztrológiával, a Ji Kinggel, a buddhizmus alapjaival, illetve napjainkban élő ezoterikus írók művel is megismerkedtem a kolléganőim által kölcsönadott, ajánlott könyvek segítségével. Paulo Coelho, Müller Péter, Eckhart Tolle, vagy éppen James Redfield Mennyei próféciája jut eszembe ebből az időszakból, mint meghatározó, szem-felnyitogató impulzus.
A házasságomba semmit sem tudtam átvinni ezekből az ismeretekből, így az ennek megfelelően tartott a szétesés felé, bár ezt nagyon sokáig nem akartam észrevenni. Egészen addig, amíg a legendás 7 év meg nem hozta számomra a teljes összeomlást és a nagy fordulatot: egyszerre léptem ki a házasságomból és a munkahelyemről. Trénerként kezdtem el dolgozni, eggyel közelebb lépve önmagamhoz, a saját utamhoz, de a magánéletemben továbbra sem tudtam gyökeresen másként viszonyulni a kapcsolataimhoz. Egy újabb fordulat 3 évvel később a tréningcégekből való kilépés és egy másik, komolyabbnak ígérkező kapcsolat kudarcával együtt érkezett. Szabadúszó lettem minden szempontból: munkában és magánéletben egyaránt. Ekkor már szilárdan hittem, hogy létezik valamilyen, életemet egyengető, alakító erő, amely eltaszít azokról a helyekről, amelyek nem szolgálják többé a fejlődésemet. Ugyanez az erő kitartóan lökdös új helyzetek felé, ahol a biztos külső keretektől egyre inkább elszakadok, viszont egyre közelebb kerülök saját belső valómhoz. Ekkoriban találkoztam másodszor a Crowley tarot-val és ezúttal elkezdtem szorosabbra fonni a viszonyt vele, amely azóta is tart. Belépett az életembe az éneklés és a zene, amely újabb spirituális kapukat nyitott meg előttem. Elkezdtem együtt dolgozni ezoterikus utat járó szakemberekkel, leginkább asztrológusokkal, és egyre több szellemi utat járó baráttal, kollégával hozott össze a sors. Lassanként ráléptem arra az útra, amelyre a szívem mélyéről régóta vágyakoztam: emberekkel egyéni tanácsadás és önismereti csoportok keretein belül közvetlenül dolgozhatom azon, hogy önmagukkal, sorsukkal harmóniába kerüljenek. Pontosan abban segítek nekik, amit magam, saját magammal művelek.
Időközben megváltozott a párkapcsolathoz való viszonyom, és végre ezen a téren is tudom alkalmazni azokat az elveket, amelyek a Mindenség erőivel való összehangolódást segítik. Már nem érzem azt a kényszert, hogy el kell menekülnöm egy magam teremtett álomvilágba a rideg valóság elől. Már teljes szívből ki tudom mondani az igent arra a kérdésre, amelyet évekkel ezelőtt egy terapeuta feltett nekem: „Mónika, miért él mesékben? Nem lehet, hogy a valóság sokkal izgalmasabb?” Sokkal bizony! Még akkor is, ha időnként átmenetileg nehezebbnek tűnik a valóságban maradni. Mélységes meggyőződésem - hitem - van abban, hogy ha a saját belső valóságommal kapcsolatban maradok, a lehető legjobbat teszem magammal és a körülöttem élőkkel. A külső forma hozzá fog alakulni, ha hagyom. Ha rábízom magam arra az erőre, aki nálamnál jobban tudja, mire van szükségem, mikor és milyen formában.
Előző mondatommal magam sem tudok teljesen egyetérteni, hiszen ez az erő nem rajtam kívül létezik, hanem általam nyilvánul meg, bennem él! Többé nem tudom magam elválasztani tőle. Nos, az is igaz, hogy soha nem is tudtam, csak az elválasztottság illúzióját építettem fel magamban. Hitem segítségével egyre gyorsabban és kevesebb fájdalommal tudom lebontani ezt az illúziót, amikor újra hatalmába kerít.
Ez az az út, amelyen járok. Végtelen, és egyre tágasabb. Rejtelmes, mert látszólag nem kínál semmilyen látványos eredményt. Mégis elképzelhetetlen távlatokat nyit meg. Ha visszanézek, látom csak igazán. Előrefelé tekintve pedig egyre kevésbé akarok konkrét formákat meghatározni. Minek is korlátozzam ezzel a Teremtés hihetetlen gazdagságát?