Nem a fájdalom vagy bármilyen más típusú szenvedés miatt a legnehezebb kitartani azokban a helyzetekben, amikor akadályokkal szembesülünk célunk felé vezető utunk során. Hanem a kétely és a félelem miatt, „akik” azt súgják: „Hát nem látod? Rossz felé mész! Csak újabb szenvedések várnak ezen az úton, és úgysem éred el a célod! Vagy ha eléred is, nem vár ott semmi, teljesen feleslegesen szenvedsz érte! Mindenki látja, milyen balek vagy, csak te nem, hogy még mindig ezt a reménytelen dolgot erőlteted! Add fel, inkább most, amíg nem késő!”
Számtalan helyzetben feltehetjük a kérdést: kitartsak, vagy feladjam? Ez az a munka, ami igazán nekem való? Megéri folytatni ezt a kapcsolatot, amelyben annyi szenvedést élek át? Lehet-e javítani a helyzeten, ha igazán igyekszem? Vagy hagyjam az egészet, nyissak új fejezetet, kezdjek új életet?
Van nekem belül egy banyám, aki olyankor szól rám, amikor valami fáj, nehéz, de én összeszorított foggal menetelek tovább, hogy kibírom, nem is fáj, nem is olyan nehéz... Ilyenkor azt mondja: "Hagyd összeomlani a dolgokat!" És akkor végre kitörhet belőlem a fájdalom, képes leszek segítséget elfogadni, vagy egyszerűen csak távolabbról, más szemmel nézni a dolgokat. Van egy konszolidált külsejű, higgadt „teniszedzőm” is, aki olyankor hallatja a hangját, ha egyhelyben toporgok, tépelődök, kesergek. Ő azt mondja nekem: "Tegyél egy lépést! Mindegy mit, mindegy merre, csak egy apró lépést! Meglátod, mozgásba lendülnek a dolgok!" Ők az én megszemélyesített személyiség-részeim, akik támogatni tudnak egy nehéz helyzetben.
Ilyenkor alapvetően két dolog segít: az egyik az idő, ami segít kibogozni a szálakat és helyretenni az érzéseimet, motivációimat. Ha várok egy kicsit, kiderül, hogy még mindig erre akarok-e menni. Minden ellene szól, mégis változatlanul érzem, hogy erre visz az út. Vagy ahogy múlnak a napok, egyre gyengül bennem a szándék, csak nem hívom fel azt az embert, csak nem teszek semmit, hogy megragadjam a korábban hívogató lehetőséget... A másik segítség, ha látom a következő lépést. Bármilyen kicsi, jelentéktelen apróság is, amit meg tudok tenni az adott helyzetben, mégis segít megélni a saját erőmet és elhinni, van folytatás. Ha az egész problémát egyszerre akarnám megoldani, az lebénítana, összeroskadnék a súlya alatt – egy lépést viszont mindig tudok tenni, ugyanúgy, mint a maratoni táv lefutása esetében. S egyszer csak azt látom, hogy a következő lépés már maga a célbaérkezés lesz - lám, lám!
Természetesen az is sokat jelent, ha megoszthatom a terhemet – olyan barátokkal, akik értően meghallgatnak, elmondják saját tapasztalataikat, de nem feltétlenül akarnak befolyásolni abban, hogy mit tegyek, hiszen tudják: a döntés az én dolgom. Ha pedig konkrét kéréssel fordulok feléjük, megteszik, amit tudnak. Néha olyan nehéz kérni! Pedig legtöbb esetben annak is örömöt okoz, akitől kérünk, ha bizalmunkat fejezzük ki felé azzal, hogy segítségért fordulunk hozzá. Fordított esetben számomra mindig nagy megtiszteltetés, ha hozzám fordulnak támogatásért az útjukat keresők. Adott esetben én is igénybe vettem szakember, vagy egy csoport támogatását, hogy általuk külső szemmel, nagyobb érzelmi távolságból tudjak ránézni saját helyzetemre.
Véleményem szerint végső soron minden döntés arról szól, hogy merem-e azt az utat választani, ahová a szeretet vezet. Önmagam szeretete, az élet szeretete, a másik ember szeretete – ez mind egy és ugyanaz. Idézek kedvenc könyvemből, Byron Katie-től, a „Szükségem van a szeretetedre – vagy mégsem?” címűből: „A belső hang az, akivel összekötöttem az életemet. Minden külső házasság ennek metaforájára köttetik. Örök szeretőm a belső hely, ahonnan az őszinte igenek és nemek származnak. Ő az én igazi társam. Mindig velem van. És ha igent mondok neked, amikor valójában nemet gondolok, vele szemben követek el házasságtörést.”
Hát maradj hűséges! Saját magadhoz – meglátod, ettől mindig visszatér az erőd.