Egy témára két szólamban
Az őszinte együttérzés azt jelenti, hogy nem tépázzuk meg a másik ember önbecsülését.
Naoki Higashida
A következő írás témája azonos Gál Judit Az együttérzés szerepe karmikus feladatunkban című cikkével.
Egy nagyon érdekes könyvet olvasok újra éppen, amelyet Daniel Goleman, az érzelmi intelligencia fogalmának megalkotója és legismertebb kutatója írt, „Romboló érzelmek – hogyan legyünk úrrá rajtuk?” címmel. Egy egészen vastag kötetet szentelt a témának, amelynek a borítóján – legalábbis a magyar kiadásén – a Dalai Láma látható. És nemcsak azért, mert Őszentsége hiteles képviselője a romboló érzelmek leküzdésére irányuló erőfeszítéseknek, hanem mert alapítója és aktív résztvevője annak a Kelet-Nyugat közt 1987 óta zajló tudományos párbeszéd-sorozatnak, amely az Elme és Élet Konferencia nevet viseli. A találkozók célja, hogy a buddhizmus évezredes tapasztalatrendszerét és a nyugati tudomány eszközeivel feltárt tudást egyeztessék, összefésüljék, s mindezek eredményeként olyan, széles tömegek számára használható módszereket dolgozzanak ki, amelyekkel az emberi élet minősége hathatósan javítható. A 2000-ben, Dharamszala-ban tartott összejövetel témája kifejezetten a romboló érzelmek kezelése volt – a könyv pedig a találkozóról és annak tanulságairól szól.
Már a találkozó nyitóelőadásán, amelyet a nyugati álláspontot képviselő filozófus tartott, felvetődött egy alapvető szemléletbeli kérdés, amely a tibeti és az angol nyelvhasználat különbségében is tükröződik: kire vonatkoztatható az együttérzés elve, érzése, cselekedete? Az angolban, a franciában, - természetesen a magyar nyelv sem kivétel - az együttérzés szó alapvetően a másokkal való együttérzésre, mások érzelmi állapotaira való rezonálásra vonatkozik – a saját magunk iránti együttérzés furcsán kimarad ebből a fogalomkörből. A tibeti „tsewa” szó, amely az együttérzésre utal, ellenben azt az általános kívánságot fejezi ki, hogy „szabaduljak meg a szenvedéstől és a szenvedés okaitól”. A theravadan buddhista hagyomány ősi nyelvén, a páli nyelven az együttérzést és a szerető gyengédséget jelentő szó egyaránt vonatkozik saját magunkra és másokra is, erősítette meg a találkozón ezt a hagyományt képviselő thaiföldi szerzetes, tehát úgy tűnik, a buddhista és a nyugati nézőpont alapvető különbségét a nyelv határozottan megmutatja.
Mi következik mindebből? Véleményem szerint az a hatalmas, tátongó űr, amely az önszeretet kérdéskörében tapasztalható. Miért vált vajon központi kérdéssé az önismereti irodalomban – és nemcsak a spirituálisban, a pszichológiai irányultságúban is! - az önszeretet, önelfogadás kérdése az utóbbi évtizedekben? Azért, mert valahogy elfeledkeztünk róla! Talán mert a keresztény hagyományban a szeretetnek önmagunkra való kiterjesztése kisebb hangsúlyt kapott. Vagy bár kezdetben ugyan kellő hangsúlyt kapott a keresztény tanításokban is („Szeresd felebarátod, mint tenmagad”), de az egyház hatalmi törekvései az elvtelen önzetlenség irányába torzították a tanítás értelmezését, azzal a bűntudatkeltő fenyegetéssel kísérve, hogy ha nem vagy elég jó másokhoz, a pokolra kerülsz. Érthető, hiszen a félelemben élő ember jobban manipulálható, és mivel az egyház a maga kezébe helyezte a jogot, hogy bűnbocsánatot adjon az esetleges kilengésekre, ez nagyszerű eszköznek bizonyult a hívek kézben tartására. Ideig-óráig persze, és részleges sikerrel, de sok szempontból mégis eredményesnek bizonyult ez a hatalmi játszma. A keresztény hagyományokkal rendelkező kultúrákba pedig, mint amilyen a nyugati kultúrák többsége, vallásos neveltetéstől függetlenül beleivódott ez az értékrendbeli torzulás.
Ezzel szemben az a helyzet, hogy csak az tud másnak adni, aki magának tud adni. Az tud másokat elfogadni, aki saját magát elfogadja. Az tud mással együtt érezni, aki saját érzelmeihez is megértéssel viszonyul. Ha ezt az alapvetést kihagyjuk a számításból, rossz irányba indulunk, és vagy-vagy kérdéssé válik az önzés-együttérzés kettőse.
Azonnal érkezett egy esemény illusztrációként a cikk írása közben. A leendő bérlő, aki a lakásomat szándékozik kivenni, épp visszalépését helyezte kilátásba amiatt, hogy a legolcsóbb internet-szolgáltató nem érhető el a házban, neki viszont nagy teljesítményű internetre van szüksége a munkájához. Abban állapodtunk meg, hogy csak akkor veszi ki a lakást, ha az internet-szolgáltatás megoldható, amit el is fogadtam. Viszont olyan kikötése nem volt, hogy ez csak az a bizonyos szolgáltató lehet! Őszintén sajnálom, ha kevesebb költségre számított, tudom, hogy nagyon bosszantó tud lenni, ha már beleélte magát egy kedvezőbb helyzetbe, de ez a megállapodásunktól független esemény. Ha vele nem éreznék együtt, megtehetném, hogy a pénzt, amit már odaadott, nem adnám vissza, és azt mondanám, erről nem tehetek, keressen más lakást, ha így neki nem felel meg! Ha magammal nem éreznék együtt, konfliktuskerülésből vagy attól való félelemből, hogy nem találok másik bérlőt, belemehetnék abba az ajánlatába, hogy a különbséget vonjuk le a bérleti díjból. Mivel egyik opciót sem találom kielégítőnek, leírtam neki az indokaimat, valamint felajánlottam, hogy keressük meg a legolcsóbb ajánlatot a piacon az elérhetőek közül, és javasoltam, hogy kérjen a munkáltatójától internet-támogatást, ha tényleg szükséges a munkájához az otthoni internet elérhetőség. Az is lehet, hogy segítettem neki ezzel az információval. Kíváncsi vagyok, mire jutunk!